A Vörös-tenger jelemzői:

Hőmérséklet: Általában a vörös-tengeri klíma meleg és száraz, a hosszirányú É-D-i elhelyezkedése miatt területenként vannak különbségek, a hőmérsékleti értékek 20-30 Celsius között változnak. A Suezi- és aqabai áramlatok befolyásolják a hőmérséklet alakulását. A maximum június-augusztus időszakára tehető (45 Celsius), míg a minimum január-február hónapokban sosem hűvösebb 15 °C-nál. A levegő nedvesség tartalma nyáron magasabb, a téli hónapokban alacsonyabb. A mért átlagos nedvesség tartalom a téli minimum 59 %-tól a nyári maximum 68 %-ig terjed.

Szelek: A szelek szezonális aktivitása egészen nyilvánvaló a Vörös-tenger középső és déli részén. Itt télen ÉK-i, nyáron DNY-i szelek fújnak. A Vörös-tenger északi részén általánosan a szél egész évben északi irányból fúj. Télen erősebben, a napok végére délutántól csendesedik. A helyi lakosok ezt az északról fújó szelet “Shamal”-nak nevezik. Sharm El Sheikh és Ras Mohammed (Muhammed) környékén a szelek általában mérsékeltek. Északon az északi szél erősebben fúj és sokkal gyakrabban, különösen a téli hónapokban decembertől márciusig. Augusztusban és szeptemberben a domináns északi szél gyengül és változékony lesz.

Hullámok: A hullám jelenséget a szelek okozzák a víz felszínén. A hullám magassága három dologtól függ: a szél erőssége, a szél időtartama és a nyílt felszín nagysága – ahol a szél kifejtheti a hatását – vagyis a távolság. A nyílt tengeren a víz a hullámban tulajdonképpen mozdulatlan. Ebben a vízrészecskék inkább körkörös mozgást végeznek, mint előre haladót. A partnál a víz alsó rétegeinek hirtelen lassulása – a tengerfenékkel való kapcsolat következtében – hullámtörést idéz elő. Ilyenkor a vízrészecskék a hullám tetején gyorsabban mozognak, mint a hullám alján, így a vízrészecskék gyorsabban esnek lefelé. A hullám és a szárazföld vagy a zátony találkozása után a víznek vissza kell folyni a tengerbe, ellenáramlatot képezve, melyet sodrásnak neveznek. A hullámjelenség csak a víz felső rétegeit érinti, ezért a búvárokat nem befolyásolja a merülések alatt, de nagy figyelmet kell rá fordítaniuk, amikor visszatérnek a merülésekből, vagy a part közelében merülnek. A búvár, aki túl közel megy a korallzátonyhoz kockáztatja, hogy a megtörő hullám a zátonynak dobja, hogy ne kerüljön veszélybe, el kell távolodnia attól.

Áramlatok és irányuk: Két típusú áramlás van: a szezonális és az ár-apály. A szezonális áramlásokat befolyásolják a nyári- és a téli hőmérsékleti különbségek és az a tény, hogy a nyári hónapokban a párolgás következtében a tengerszint 70 cm-t is csökkenhet. Ezt az elveszett vízmennyiséget télen az Indiai-óceánból befolyó víz pótolja. Ezek az áramlatok télen ezért észak-északnyugati irányba haladnak, nyáron (május-október) ellenkező irányba. Becslések szerint 20 év alatt a Vörös-tenger teljes vízkészlete megújul. A Vörös-tenger északi részein ezek az áramlatok gyengébbek, mint a középső és déli részeken. Ez, valamint az ár-apály – amit a Hold vonzása okoz – nagyon fontossá váltak a búvárok számára. A maximum ár-apály amplitudó kb. 180 cm a Suezi-öbölben és kb. 100-120 cm az Aqbai-öböl déli részén. Különösen fontos merülések előtt tájékozódni az ár-apály mértékéről és idejéről főleg azokon a területeken, ahol erősebben jelentkezik, mint a Tiran-szigeteknél és Gubalnál. A dagály pontos ismerete segíti a búvárokat, hogy egy parti merülésnél képesek legyenek minden probléma nélkül eltávolodni a zátonytól. A vízszint emelkedése és süllyedése (vagyis az ár-apály) meghatározott matematikai szabályt követ, és teljesen független a szezonális áramlások nagyságától, míg utóbbiak hajlamosak erősebbé válni előhegységek környékén, csatornák közepén, partvonal közelében illetve zátonyoknál. Az áramlatok nehézséget és potenciális veszélyt jelentenek a búvároknak, ezért mindig tisztában kell vele lenni a vízbe menetel előtt.

A korallzátony: A Vörös-tenger partvonalát rendkívül hosszú lágy- és kemény korallokból álló zátony övezi, számítások szerint több mint 2000 km hosszan. A kemény- és a lágy korallok tengeri szervezetek, melyek a csalánozók (cnidaria) törzsébe tartoznak. A korallokat csupán 1726-tól sorolták az állatok közé. Az alapegysége a korallpolip, melynek különféle anatómiai részei a száj, az emésztő üreg és a mozgékony tapogatók. Utóbbinak sejtjei (nematocyta) irritáló anyagot termelnek. A korallpolipok speciális egysejtű algákkal (zooxanthella) élnek szimbiózisban, melyek ellátják a polipokat szénhidrátokkal és oxigénnel a fotoszintetikus tevékenységüknek köszönhetően. A korallpolipok a trópusi zónában élnek, az É-i szélesség 30 °-tól a D-i szélesség 30 °-ig, 50 cm-től 50 m-es mélységig. Növekedésükhöz átlagosan 20-30 Celsius fokos vízhőmérsékletre van szükségük, míg a sótartalomnak 36-41% között kell lennie. Megkülönböztetünk keménykorallokat (kemény mészvázat választanak ki, mely a polip menedékeként szolgál, ezek az ún.: zátonyképző korallok), és lágykorallokat, melyeknek nincs kemény vázuk és nem képeznek zátonyokat. A zátonyképzők gyakorisága a mélység növekedésével csökken, mindazonáltal a lágykorallok mennyisége szignifikánsan nő. A kemény korallok 3m-es mélységben a zátony 15-32 %-át alkotják, míg 16 m-en mindössze 2-12 %-át. A Vörös-tengerben több mint 250 korallfaj él, kb. 8 %-uk endemikus, vagyis kizárólag itt találhatóak meg.